BOCSKAI ISTVÁN ÉS A HAJDÚK
1557. január elsején született Kolozsvárott, a legdicsőbb emlékezetű magyar király: Hunyadi Mátyás szülőházának szomszédságában. Édesapja: Bocskai György, édesanyja: Sulyok Krisztina. A család eredetét egészen a XIII. századig nyomon tudjuk követni az írásos források segítségével.
A Bocskai nemzetség tekintélyes volt, de nem rendelkezett kiterjedt nagybirtokkal. A család birtokának gyarapítása Bocskai István nevéhez fűződik. Nagyon fiatalon, már az 1570-es években tagja volt az Erdélyt irányító fejedelmi tanácsnak. 1592-től ő töltötte be a váradi főkapitány tisztét. Ezek a megbízatások jelentős birtokadományokkal is jártak, melyek végül is Bocskait Erdély leggazdagabb nemesévé tették. Másrészt főkapitányként ő rendelkezett a legjelentősebb katonai erővel
Rudolf császár két évig maga mellett tartotta udvarában, Prágában, hogy az erdélyi ügyekben tanácsadója legyen. Az igazi cél azonban az volt, hogy elérjék, a fiatal nagyúr feltétlen császárpárti legyen még akkor is, ha azzal saját hazájának árt. Amikor azonban tudomására jutott, hogy a császár zsoldjában álló cseh, morva, spanyol katonaság dúlja, fosztogatja Erdélyt, otthagyta Prágát, hazajött bihari birtokára, és azon gondolkodott, hogyan lehetne hazája sorsát jobbra fordítani. Ezzel a lépésével azonban elveszítette a császár bizalmát és magas tisztségeit is. Levelezni kezdett a Rudolf elől török területre menekült Bethlen Gáborral, akit később majd Erdély fejedelmi trónján fogunk viszontlátni. Levelei azonban Belgiojoso császári főkapitány kezébe kerültek, akinek már régóta Bocskai birtokaira fájt a foga. Rudolf kapitánya el is foglalta Szentjób várát, és Kerekit is rajtaütéssel akarta elvenni tőle. Ez azonban nem sikerült, mert Bocskai hű embere, Örvendi Pál 3oo hajdú segítségével elkergette a zsoldosokat.
Kereki felmentésével jutottak először szerephez a hajdúk. Kik is voltak ők? A legtöbb kutató azt vallja, hogy a hajdúk a XV. században bukkantak fel a magyar történelemben. Az első csoportok marhapásztorkodással foglalkoztak, nevük is ehhez a foglalkozáshoz kötődik: hajtó ► hajdú.
A hajdúk feltehetően legnagyobb csoportját földönfutó parasztok, jórészt alföldi magyarok alkották, akik a török háborúk időszakában elmenekültek a hódítók elől.
A török elől menekülő nemesi és nem nemesi származású emberek a várak körül csoportosultak, ahol szerencsés esetben szolgálatba fogadták őket. Nagyobb részüket viszont nem alkalmazták sehol, ezért a XVI. sz. közepén belőlük jöttek létre a több ezres létszámú hajdúcsapatok. Ekkorra egyetlen megélhetési lehetőségük az volt, hogy előre kialkudott zsoldért katonai vállalkozásokban vettek részt. Bocskai azonban sokkal vonzóbb lehetőséget kínált. Nem pénzt ígért nekik, hanem saját birtokaiból földet örökös használatra, tulajdonba.
Miért is kényszerült a korábban Habsburg-párti főúr hajdúi élén az összecsapásra?
- Önmaga és birtokainak védelme miatt.
- A Habsburgok erőszakkal, fegyverrel akarták visszaszorítani, lehetetlenné tenni a protestáns vallás gyakorlását.
- A török kiűzése ürügyén Erdélyben lévő császári zsoldos csapatok Básta György tábornok vezetésével legalább olyan pusztítást okoztak az erdélyi népnek, mint az ellenség.
- Nem kímélték a nemességet sem. A császár levélben biztatta tábornokait a magyar nemesség kiirtására, elűzésére:
Ezt a parancsot olyan kegyetlenséggel hajtották végre, hogy még néhány saját tábornoka is megdöbbent tőle:
„Parancsolom, ne sokat habozzatok, mutassatok elrettentő példát és támasszatok félelmet magatok körül!”
„ Higgye meg fenséged, sokfelé jártam, de ekkora nyomorral még a legutolsó bulgáriai vagy szerbiai rabszolgánál sem találkoztam!”
Szamosközy István korabeli történetíró többek között feljegyezte, hogy a fosztogatás, éhínség, járványok miatt sok ezren haltak meg. Nem túlzás, ha azt mondjuk, Erdélyben pokollá vált az élet. Ezen a helyzeten akart változtatni Bocskai István, a legtekintélyesebb erdélyi főúr.
Belgiojoso és Bocskai első összecsapására 16o4. október 15-ére virradó hajnalon történt. Álmosd mellett. Belgiojoso egyik Petz nevű alvezérének seregét annyira szétverték a hajdúk, hogy a fővezér már meg sem próbálta még érintetlen csapatát ütközetbe vezetni, hanem mindent hátrahagyva megfutamodott. Ezután következett a zsoldosok üldözése. Igaz, hogy Bocskai elveszített 1-2 kisebb-nagyobb összecsapást, de rövid időn belül egyértelművé vált: a császáriak nem bírnak az egyre növekvő magyar sereggel. Ezt elsősorban a hajdúk rettenetes erejének volt köszönhető, mely az ellenségre iszonyú csapást tudott mérni. Még a harcok szüneteiben is félelem töltött el minden ellenséget, ha hírét vették a hajdúk közeledtének. Egy levélben így panaszkodtak a hajdúk viselt dolgai miatt:
„ Bizony ,hogy ők valahol voltak, megmutatták, hogy Istennek ostori. Árvában nagy károkat tettek, Liptóságot is úgy hagyták, mint egy megszedett szőlőt.”
1605 elején a hajdúk már nem csak a Dunántúlon jelentek meg, hanem betörtek Ausztriába, melyet tűzzel-vassal pusztítottak. Egészen Bécs alá nyomultak, ahol még a császári kertet is feldúlták.
Az új helyzet országgyűlés összehívását tette szükségessé, melyet Szerencsen tartottak meg. Itt vádlevélben ismertették Rudolf császárnak a magyar alkotmány és a magyar nemzet ellen elkövetett bűneit, s 1605. április 20-án, a református templomban megtartott ülésen Bocskait Magyarország felséges fejedelmévé választották, és a nemes urak kérték:
„… hogy felséged vigyázására és kegyelmes szárnyai alatt örökös, csendes, boldog megmaradása lehessen elfogyott nemzetünknek.”
Néhány héttel ezután a fejedelmet már Rákos mezején láthatjuk viszont fényes kíséretében, hogy a török szultán követét fogadja. A találkozás uralkodóhoz méltó pompával folyt le. Bocskai kardot, királyi pálcát, zászlót és drágakövekkel gazdagon díszített koronát kapott a szultántól. A török uralkodó arra biztatta Bocskait, ne csupán fejedelem legyen, hanem az egész ország megkoronázott királya. Ő azonban levette fejéről a koronát, hiszen egyrészt nem akart a török hűbérese lenni, másrészt nem akarta lehetetlenné tenni a Béccsel való megegyezést.
A fejedelem tudta, akármennyi győzelmet arat, a végtelenségig nem szállhat szembe a Habsburg Birodalommal. Így az volt a célszerű, hogy a szabadságharc csúcspontján még győztesként beleegyezzen a béketárgyalások megkezdésébe, lefolytatásába. A teljes megegyezés létre is jött, 1606. június 23-án aláírták a bécsi békét. A békének s egyben a szabadságharcnak a legfontosabb eredményei a következők:
- A császár elismerte Erdély függetlenségét.
- Megállapodtak abban is, hogy a jövőben országos tisztségeket csak magyarok tölthetnek be.
- A vallásszabadságot biztosítani kell, azt semmilyen hatalom nem korlátozhatja, akadályozhatja.
Bocskai előtt még egy nagy feladat állott, amiről még az előző év végén meghozta a döntését. A fejedelem tudta, a sikereit a hajdúknak köszönheti, s a harcok kezdetén a nekik tett ígéretét be kell tartania. A célját a korponai országgyűlésen kezdte megvalósítani. Az 1605. december 12-én megszületett adománylevélben 9254 hajdú letelepedéséhez adott engedélyt. Ilyen jellegű gondoskodás, népességmegőrző cselekedet történelmünkben ekkor fordult elő először. Részletek az okiratból:
„Ezért figyelembe véve ilyen és annyira dicső, örök emlékezetre méltó érdemeiket, hajdú vitézeinket összességükben és egyenként mint régi szabadságunk bátor megmentőit, hogy a haza javáért önfeláldozóan végzett egykori munkájuknak és viszont irántuk való javáért önfeláldozóan végzett egykori munkájuknak és viszont irántuk való hálánknak, amelyért harcoltak, kiemelkedő megtiszteltetést, szabadságot és kiváltságot nyerjenek, az 1605. évi november hó 10. napjára Korponára kitűzött országgyűlésen összegyűlt, magyarországi karok és rendek közös állásfoglalása és helyeslése alapján, úgy döntöttünk, hogy valamennyiüket külön-külön és kifejezetten, nevezetesen pedig jelen levelünkkel számszerint kilencezer-kétszázötvennégyüket, akik nemzetes Chomakeözy András, és vitézlő Szilassy János, Keövi Miklós, Pallay Pál, Kovács Albert, Somogyi György, Farkas Mihály, Elek János, Chatáry János, Szénássy Mátyás, Nagy Mátyás, Füzy István és Hajdú Gergely kapitánysága alatt katonáskodnak, a paraszti és nem nemes állapotból és helyzetből, amelyben születtek és eddig voltak, kegyesen ki kell emelnünk, és Magyar- és Erdélyországunk igaz nemeseinek társaságába és sorába kell számlálnunk, sorolnunk, felvennünk és befogadnunk, mint ahogyan számláljuk, soroljuk, felvesszük és befogadjuk, azzal a világos rendelkezéssel, hogy említett katonáikat és mindkét nembeli összes örököseiket és leszármazottaikat igaz, született és kétségtelen nemesnek kell tartani és tekinteni.
Igazi és tökéletes nemességük jeléül pedig elhatározott szándékkal és biztos tudomásunkból és bőkezűségünkből említett katonáinknak, mindkét nembeli összes örököseiknek és leszármazottaiknak kegyesen adtuk, ajándékoztuk és engedélyeztük a következő címert vagy nemesi jelvényt: Tojásdad alakú, égszínű pajzs, amelynek a belső szélén vagy peremén szintén tojás alakúra összegörbült, farkát nyakára háromszor visszahajtó arany sárkány húzódik végig, a sárkány hasán világosan és tisztán vörös kereszt látható, ezt (a sárkányt) saját nemzetségi címerünkből irántuk való kegyünk és jóindulatunk bizonyítására kívántuk nekik ajándékozni. A sárkány által bezárt területen, vagyis a pajzs közepén páncélos férfi jobb kar friss vértől pirosló kardot forgat, a kard markolatánál pedig a meggyújtott puskaportól elsült és a golyót kiröpítő puska látható. A kard egyik oldalán füsttel kevert hatalmas láng nagy lobogással ég, amely az ellenség ijesztésére szolgált és nemegyszer győzelmet hozott katonáinknak, másik oldalán pedig a csillogó hajnal pirosló öléből kiemelkedő arany nap ragyogó sugarakkal dicsőséges fényben látszik hajnaltájban történt első nagyhatású győzelmünk emlékére. A pajzs fölött nyitott katonai sisak van, tetején drágakövekkel és gyöngyökkel gazdagon díszített királyi koronával, ebből aranyozott karddal övezett és borostyánkoszorúval ékesített katona látható, jobbjában csupasz tőr, baljában ugyanilyen.
Hogy pedig említett szablyát tart, és ahogyan illik a szabadság elnyerésének örömére ujjongva diadaléneket énekel és győztes fegyvereit önfeledten villogtatja. A sisak csúcsáról pedig az egyik oldalon vörös és kék, a másik oldalon pedig arany és ezüst színű takarók vagy szalagok omlanak le és a pajzs mindkét szélét vagy peremét nagyon szépen körülveszik és ékesítik, ahogyan mindez jelen oklevelünk közepén a festő ügyes kezével és művészetével világosan kifejezve és lefestve látható. Hozzájárulunk és megengedjük, hogy az ismertetett címert vagy nemesi jelvényt, címert használó más igazi és címeres nemesek módjára mindenütt: ütközetben, kopjatörésen, tornán, párbajban, bajviadalon és egyéb mindenfajta nemesi és katonai gyakorlaton, továbbá pecséteken, zászlókon, kárpitokon, takarókon, szőnyegeken és gyűrűkön, házakon, pajzsokon, sátrakon és általában mindenféle tárgyon és hadi vállalkozásban a tiszta és igaz nemesség címén – azt akarjuk ugyanis, hogy így mondja, tartsa, nevezze, tekintse együttesen és külön-külön minden rendű, méltóságú, állapotú és tisztségű ember – viselhessék és hordhassák, egyúttal pedig az összes és egyes jogokat, kedvezményeket, kiváltságokat, engedményeket, szabadságokat és mentességeket örökre használhatják, élvezhetik és azokban örömüket lelhetik, amelyeket említett Magyar- és Erdélyországunk többi igazi, született és kétségtelen nemesi és vitézlő emberei bármilyen jog és régi szokás alapján élveznek, katonáink szétszórtan és bizonytalan lakóhelyükön el ne kallódjanak, vagy mások igazgatása alá ne kényszerüljenek, hanem mindenkor és minden időben meghatározott helységben, kerületben, állandó lakóhelyen vagy tömbben – Erdélyben lakó hűséges székelyeink szokása szerint – minél alkalmasabban, hasznosabban és gyümölcsözőbben szolgálhassanak, készenlétben és felkészültek legyenek, Szabolcs megyében levő, azelőtt tokaji várunkhoz tartozott és birtokolt egész és teljes Kálló mezővárosunkat, Nánás, Dorog és Varjas elhagyott úgyszintén egész és teljes falunkat, továbbá Hadház, Vámospércs, Sima és Vid faluban levő birtokrészeinket, azután egészében minden királyi jogunkat, ami csak azokban (a helységekben) másként is, bármiképpen létezik és található, vagy az (a mezőváros) és mindazok (a birtokok) különféle okból, indoklással, úton-módon adományozási jogkörünkbe tartoznak, összes haszonélvezeteikkel és mindenféle tartozékukkal, vagyis művelt és műveletlen szántóföldekkel, rétekkel, mezőkkel, kaszálókkal, erdőkkel, berkekkel, hegyekkel, völgyekkel, szőlőkkel, szőlőhegyekkel, vizekkel, folyókkal, halastavakkal, halászóhelyekkel, vízlefolyásokkal, malmokkal, malomhelyekkel, általában pedig mindenfajta, bármilyen néven nevezett, minden címen, régi jogon azokhoz (birtokrészek és mezőváros) tartozó és járó valamennyi haszonélvezetükkel és tartozékukkal igaz és régi határaikon belül, említett 9254 katonánknak, örököseiknek és mindkét nembeli összes leszármazottaiknak azzal a feltétellel adtuk, adományoztuk és ajándékoztuk, hogy ők, összes örököseik és leszármazottaik nekünk, Magyar- és Erdélyországunknak előzetesen eskü letételével kötelezettséget vállalnak, hogy más adományos nemesek szokása szerint parancsunkra vagy utódaink parancsára jó fegyverekkel és hadieszközökkel felszerelten mindenfajta, vagyis általános és részleges hadfelkelésben kötelesek és tartoznak jelen lenni, és a hazának hűségesen szolgálni. Egyszersmind irántunk való fejedelmi bőkezűségünk további bizonyítására a Szabolcs megyei említett Kálló mezővárost, Nánás, Dorog és Varjas falvakat, és a Hadház, Vámspércs, Sima és Vid falvakban levő birtokrészeket és valamennyi tartozékukat minden bér, taksa, rendes és rendkívüli adó, hadiadó és kamarahaszna fizetése, valamint tized, kilenced, bármilyen termékek szolgáltatása, a parasztokra és a polgárokra kötelező minden munka végzése alól örökre felmentettük és mentesítettük. Ugyanígy adjuk, adományozzuk és ajándékozzuk (az említett birtokokat), hogy azokat örök jogon és visszavonhatatlanul tartsák, bírják és birtokolják mások jogának tiszteletben hagyásával, egyúttal felmentjük és mentesítjük azokat jelen adománylevelünk erejével és tanúságával.”
Kelt. Korpona szabad városunkban, december hó 12-én, az Úr 1605. esztendejében.
A nyugalom és béke évei következhettek volna a fejedelem életében. Sajnos nem így történt. Nemzetmentő munkájának elvégzését alig élte túl. Már az 1606. év közepén betegeskedni kezdett. Pontosan senki nem tudta, mi a betegsége valójában. Többen kancellárját vádolták meg azzal, hogy lassan ölő méreggel betegítette meg. El is fogták, bebörtönözték, majd Bocskai halála után ki is végezték. A teljes igazságot ma is csak találgathatjuk.
A fejedelem kassai betegágyánál sokan megfordultak. December 17-én közölte udvari papjával, hogy végrendelkezni akar. Ezután már rövid időre sem tért vissza ereje, 1606. december 29-én nemes lelke az égbe szállt.
1607. február 3-án indult el a gyászmenet Bocskai földi maradványaival Kassáról Erdélybe, Gyulafehérvárra. Saját temetéséről a következőképpen rendelkezett:
„Mi a mi temetésünknek helyét rendeltük Erdélyben, Gyulafehérvárott, mint szerelmes hazánkban, minthogy az odavaló fejedelmek ott szoktak eleitől fogva temetkezni. Kérjük őkegyelmeket szeretettel, nem nagy pompával, sem nagy költséggel, hanem amint a mi állapotunk és a mostani időnek fogyatkozása szenvedi, temessenek el bennünket tisztességesen.”
Bocskai István egyik XX. századi kutatója a következőképpen értékeli a fejedelem életútját:
„Bocskai a magyar alkotmánynak és a vallásszabadságnak legelső hős megvédelmezője volt a Habsburg családdal szemben, kit joggal neveztek a Magyarok Mózesének, a magyarság egyik legértékesebb elemének: a hajdúságnak pedig honszerző Árpádja volt. Emléke joggal ragyog kristálytisztaságban az egész magyar nemzet előtt, de főként a Hajdúságon, hol minden göröngy az ő atyai szívének bizonyítéka, s ahol éppen azért soha meg nem szűnő hálával, kegyelettel és hódolattal gondolnak reá a piros-barna arcú hajdúutódok időtlen időkig…”
Összeállította: Deák Imre
magyar-történelem szakos tanár
Bocskai István Két Tanítási Nyelvű
Általános Iskola
Hajdúhadház, 2002.december 12.